Hol is hagytuk abba?

Szerző: Bálint F Gyula | Fotó: a szerző

A Duna 2860 túránkat tavaly másodjára is meg kellett szakítanunk. Ugyan terveztük a folytatást augusztus végén, de végül a közelgő 2. Kürtőskalács Fesztivál teendői miatt inkább idénre halasztottuk. Szombaton, 23-án indulunk tovább a Vaskaputól a Fekete-tenger felé, de addig lássuk hogyan is zajlott az utolsó nap augusztus 7-én.

Utolsó éjszakánkat a Kazán-szoros előtt található Cabana Delfinul-ban töltöttük. A panzió közvetlenül a Duna-parton helyezkedik el, saját stéggel rendelkezik, és az emeleti szobákból kiváló kilátás nyílik a folyóra és a távolban a szoros bejáratára.



A reggelit követően újra kajakba ültünk, és szapora evezőcsapásokkal indultunk a mintegy négy kilométerre lévő szoros felé. Erre a napra eleve csak mintegy 41 kilométert terveztünk, Drobeta Turnu Severinig szerettünk volna eljutni, de végül még ennyi sem jött össze. Hogy miért? Nos a Kazán szoros annyira szép, hogy még kajakkal sem lehet csak úgy "átszáguldani" rajta. Még úgy is szép, hogy az ég borús volt, így az élénk színek helyett inkább a szürkék domináltak.



Alig értünk be a Kazán-szorosba, egy csomó ide-oda száguldozó motorcsónak tűnt fel a vízen, tömve mentőmellényt viselő utasokkal. A bal parton egy hasadékhoz igyekeztek. Mi is odaeveztünk, hogy közelebbről szemügyre vegyük. Odabent sötét volt, és bár úgy tűnt, hogy a víz bemegy a barlangba, a sziklák között rengeteg fa törmelék halmozódott fel. Visszatolattunk és folytattunk utunkat.



Pár száz méterrel lejjebb egy stéget vettünk észre, ahol szintén kikötöttek a motorcsónakok. A kíváncsiság minket is odavitt. A nagyobb hajókhoz készített stégen kicsit körülményesen, de sikerült kiszállnunk, a kajakot pedig egy kicsit hosszabb kötélre eresztve kötöttük ki, hogy ne zavarja a kikötő motorcsónakokat.



A Veterani-barlangnál voltunk. A bejáratnál található tábla tanúsága szerint már az ókorban használták a helyiek, a XVII. században pedig megerősített védelmet kapott. A munkálatokat egy bizonyos Veterani generális vezette, a barlang róla kapta a nevét. A régészeti ásatások során egy 1898-ban elhelyezett fekete márvány emléktábla darabjait tárták fel, amelyet a barlang 1788. augusztus 9 és 31. között zajló védelmének emlékére állítottak. Ezen magyarul szerepel a barlang neve: Veterani Barlang, mellette egy magyar és egy német szöveg található.

Közben kiderült, hogy a barlang meglátogatása fejenként 6 lejes jegy megváltásával lehetséges. Sajnos a kajakban nem hordunk pénzt magunknál, autóval pedig megközelíthetetlen a hely, úgy tűnt hát, hogy nem nézhetjük meg az üreget. A barlang idegenvezetőjével beszélgettünk, elmondtuk, hogy Németországból jövünk kajakkal, ami láthatóan meglepte. Mint ahogy az is, hogy milyen jól beszélünk románul, annak ellenére, hogy elmondtuk, bár Magyarországon élünk, Hargita megyéből származunk. Ez végül annyira meghatotta, hogy beengedett a barlangba.

A bejárható üreg nem nagy, olyan 20-30 méteres lehet, a belső magasságát 10-15 méter közé saccoltuk. Érdekessége, hogy természetes megvilágítása van, úgy 8-10 méter magasságban egy kerek lyukon áramlik be némi fény.



Túl sok látnivaló végül nem volt bent, de mindenképp érdekes élmény volt, hiszen nem gondoltuk, hogy az evezés közben barlangot is látogatunk majd, ráadásul egy olyan helyen, ami csak vízi úton közelíthető meg. Elköszöntünk az idegenvezetőtől, és visszamentünk a stégre. Míg egy turistacsoport kiszállására vártunk, beszélgettem egy másik csónak kormányosával. Kérdezte, hogy bementünk-e a Ponikova-barlangba. Mint kiderült, arról a hasadékról volt szó, amit korábban közelebbről megnéztünk. Elmondta, hogy nyugodtan beevezhetünk, sőt, akár pár száz métert is lehet odabent haladni a vízen. Ezt nem hagyhattuk ki. Eloldottuk a kajakot és visszaeveztünk a barlanghoz.



Elég nagy volt a forgalom, itt megkaptuk azt, amit korábban hiányoltunk a Duna ezen gyönyörű szakaszáról: a turista áradatot. Elég sokat kellett várnunk, míg felszabadult annyira a bejárat, hogy bemehettünk. Óvatosan átevickéltünk a hordalékon, és bent is voltunk a barlangban. Lassan araszoltunk befelé, mert sajnos a telefonjainkon kívül semmilyen fényforrás nem volt nálunk. Valahonnan messziről vízcsobogás hallatszott, valószínűleg valamiféle vízesés lehet. De odáig nem tudtunk elmenni, mert kezdett elfogyni a fény. A barlang kiszélesedett annyira, hogy meg tudtunk fordulni a kajakkal és lassan elindultunk kifelé. A bejáratnál akkor is motorcsónak állt, amikor előtűntünk a sötétségből, amivel valószínűleg nagy meglepetést okoztunk a turistáknak. Kattogtak is a fényképezőgépek rendesen.

Tovább indultunk. A Nagy Kazán-szorost elhagyva kiszélesedett a Duna, mintha egy nagy tóba értünk volna. A Dunatölgyesnél (Dubova) jártunk.



A Kis Kazán-szoros első látványossága a Mraconia-kolostor. A viharos történelemmel rendelkező egyházi építmény jelenlegi formájában az 1990-es években épült, de ezen a helyen már a XV. században is kolostor állt. Azt lerombolták az 1787-1792 közti orosz-osztrák-török háborúban, aztán újraépítették, majd amikor a Vaskapu miatt víz alá került volna, 1968-ban újra lerombolták.



Közvetlenül a kolostor után egy híd ível át a vízen, alatta lehet behajózni a Mraconia-öbölbe. Itt található utunk egyik legfurább, ugyanakkor egyik legmonumentálisabb alkotása, a sziklába vésett Decabal fej. Az utolsó dák fejedelmet ábrázoló dombormű 55 méter magas és 25 méter széles, ezzel pedig, a Wikipédia szerint, a legnagyobb ilyen jellegű alkotás Európában.



A Kis Kazán-szoros után újra több, mint egy kilométeresre szélesedik a Duna. Egy nagyon enyhe S kanyart ír le a következő 10-11 kilométeren, ezen a szakaszon mondhatjuk, hogy az egyetlen látványosság egy fa tetején ücsörgő kócsag volt.





Majdnem délután három óra volt, amikor megpillantottuk Orsovát. A Cerna-folyó torkolatánál lévő várost a Vaskapu építésekor át kellett helyezni, hiszen az helyét ellepte a megemelkedett vízszint. Mint ahogy a múlté lett a város alatti kanyarban valaha elhelyezkedő, a Jókai: Az arany ember című regényéből ismert Ada Kaleh sziget is, amely felett nem sokkal később áteveztünk. Ebből a majdnem derékszögű kanyarból már látható a hét kilométerrel lejjebb található erőmű, amelyet azonban vízen nem tudtunk, nem akartunk megközelíteni. Varga Jánostól tudjuk, hogy a meredek part miatt kikötni már nem lehet. A zsilipelés ugyan lehetséges, de meg kell várni, míg arra jár egy hajó, ez pedig akár pár óra is lehet. A barlangnál lévő motorcsónakostól tudtuk, hogy a Bahna-öbölben kényelmesen kiszállhatunk, az autó is le tud jönni a partra, hogy rátegyük a kajakot.



Az öbölbe egy közúti és egy vasúti híd alatt lehetett beevezni, kicsit beljebb a parton pár ház sorakozott. Kinéztünk egy szabad partszakasz, ahol pár halászcsónak is sorakozott. Még javában eveztünk a part felé, amikor a parton megjelent a határőrség mikrobusza. Ketten szálltak ki belőle, megvárták, míg kiszállunk, bemutatkoztak, és az iratainkat kérték. Tőlük tudtuk meg, hogy jó ideje követnek már, egy ideig kamerákkal, majd autóval várták, hogy hol kötünk ki. Mint mondták, nemrég haladt el a szerb oldalon egy nagyobb társaság, és nem tudhatták, hogy nem róluk szakadtunk-e le. A papírjaink természetesen rendben voltak, hiszen Ómoldovánál már hivatalosan beléptünk Romániába.

Miután a határőrök elmentek, tanakodni kezdtünk. Autóval ki kellett kerülnünk a Vaskaput, onnan Drobeta 10-12 kilométerre van. Akkor még nem tudtuk, hogy hol tudjuk újra vízre tenni a kajakot, de mivel most mindenképp át kellett öltözni, az a döntés született. hogy nincs sok értelme egy 8-9 kilométeres szakaszért újra leszedni a kajakot az autóról, átöltözni, hogy aztán negyvenöt perccel később megint pakoljunk. Így hát a hazaútra készülve rögzítettük a hajót a Tiguan tetején, és átöltöztünk. A parton pakoló halász javasolta, hogy a közeli kútból hozzunk vizet. Elmondásának megfelelően valóban nagyon finom és nagyon-nagyon hideg vize volt a kútnak.



Miután megebédeltünk, autóba szálltunk és elindultunk a Vaskapu felé. Jobbnak láttuk most megkeresni a vízre-szállási pontot, hogy ne a továbbindulás reggelén töltsük ezzel az időt. Rövid időre megálltunk a Vaskapu mellett, de amikor elővettem a fényképezőgépet, egy katona elzavart azzal, hogy nem szabad fotózni. Értem én, hogy stratégiailag fontos és védett objektum a Vaskapu, de a Google Earth, és a már elkészült és a neten megtalálható kismillió nagy felbontású kép után nem mindegy, hogy még készül kettő?

Továbbhajtottunk hát, még úgy 3,5 kilométert, amíg megtaláltuk, amit kerestünk: egy hajóból kialakított étterem mellett van egy rámpa. Innen folytatjuk, most szombaton reggel...