Kalandos napok

Szerző: Bálint F Gyula | Fotó: VKT

Sokat nem haladtunk, de jókat ettünk, ágyban aludtunk, és megúsztunk egy jókora bírságot is.

A Belgrád melletti kempingben vizes volt az éjszaka. Miközben késő este írtam az előző napi beszámolót, körbe-körbe villámlott, dörgött. Úgy tűnt, hogy megússzuk az esőt, aztán mégiscsak nyakon öntött minket. Az esőcseppek kopogása mellett aludtunk el.


Mongol-rali résztvevők a belgrádi kempingben, stílusos sátorral

Reggel volt egy kis vitánk a recepción, történt ugyanis, hogy hiába mondtuk el este, hogy Peti nem alszik a kempingben, és este vissza is kapta az útlevelét, mégis ki kellett fizetnünk utána a szállást és az idegenforgalmi adót. A recepciós csak a vállát vonogatta, mondván, hogy a nyilvántartásban négy ember lett felvéve, négy után kell fizetni. Valószínűleg nem jellemző ez a szcenárió, hogy három ember bemegy egy kempingbe, majd az egyik helyett még aznap jön egy másik, de szerintem akkor is illene tudni kezelni. Úgy mellesleg egész szerbiai útvonalunkon itt tudtak a legjobban angolul.



Kissé morcosan indultunk hát tovább a kavicsbányától. Nem sokkal később már Belgrád mellett eveztünk el. A szerb fővárosból nem láttunk sokat, nagy részét eltakarja a Száva torkolatánál lévő Veliko Ratno (Nagy Háború) sziget. Az első benyomás nem volt túl pozitív, a város felső részében 7-8 húszemeletes panel áll, szemre elég pocsék állapotban, lakatlannak is tűnve.



Míg mi a Dunán eveztünk el Belgrád mellett, Tünde beautózott a városba, így annak szebbik oldalából is mutathatunk képeket. Járt a várban is, amely a magyar történelem egyik jelentős helyszíne, itt aratta ugyanis Hunyadi János 1456-ban azt a győzelmet a törökök felett, amelyre nap mind nap emlékezünk a déli harangszó által. Igen-igen, a nándorfehérvári csatáról, a nándorfehérvári várról van szó.






Egyszerű, látványos, zseniális ötlet

Belgrád után Szendrőn találkoztunk újra a kísérőautónkkal. A Duna-parton épült Szendrői-vár nagyon szép, sajnos a környezetéről ezt nem tudjuk elmondani. A folyó tele van szeméttel, a vár alatti partrészen, ahol kikötöttünk, lerobbant házak, rendetlenség és itt is rengeteg szemét fogadott. Nem is időztünk túl sokat. Mi tovább eveztünk, Tünde pedig átautózott a szendrői hídon, hiszen ez az utolsó közúti híd a Vaskapuig, holnap pedig már Romániában, tehát a bal parton folytatjuk az utunkat.


A Szendrői-vár

Ezen a napon újra 80 kilométer feletti volt a táv, egy Kisbálványos (Malo Bavaniste) közeli öbölben találtam egy Paradise Beach nevű strandot, amely kempingként is üzemelt. Későn értünk oda, naplementés fotót is tudtam készíteni a kajakból. A parton nádfedeles asztalok sorakoznak, van egy büfé, illetve egy zárt étkező. Beljebb egy focipálya-szerű frissen nyírt gyepes terület volt, itt választhattunk helyet a sátrunknak. Az üzemeltetők elmondták, hogy a konyha még működik, így meg is vacsoráztunk, nagyon finom sült halat ettünk. Szerencsére az étkezőbe nem jutottak be a szúnyogok, kint viszont megettek minket, egyszerre 10-15 támadott, miközben pakoltunk. Sátrat állítottunk.



Ötödikére már csak egy rövid szerb szakasz jutott, ugyanis már Veliko Gradisténél kiléptünk az országból. Ezen a napon Tünde Alsópozsgáson élő rokonainál szálltunk meg, a terv pedig az volt, hogy tovább evezünk Berzeasca-ig, onnan autóval megyünk vissza Pojejenába. Ezt a számításunkat azonban keresztülhúzta a szerb határőrség. Több, mint három óra alatt sikerült megszereznünk Veliko Gradistéban a szabályos kilépéshez szükséges bélyegzőket, mert a kikötőparancsnok éppen ebédelt (másfél órát), majd a vámosokat sem találtuk. Alapvetően az okozta a fennakadást, hogy közúton léptünk be az országba, és nem a Dunán, így nem volt meg a belépő papírunk, hajózási engedélyünk. Végül ki kellett tölteni pár papírt, megadni, hogy ki a kapitány (Gáspár lett), milyen zászló alatt hajózunk, mennyi a hajó összsúlya, neve, legénység száma. A határőrök is röhögve tették fel ezeket a kérdéseket.





Alsópozsgáson ebéddel vártak minket fél kettőtől. Fél öt után indultunk át a Duna túlpartjára. Tudtuk, hogy be kell jelentkezni Ómoldován, de már nagyon éhesek voltunk, úgy hogy kikötöttünk ott, hogy majd evés után megyünk a vámhoz. Kikötöttünk a ház stégjénél, száraz ruhát vettünk magunkra, és mire előmentünk a házhoz, már ott volt a határőrség. Mondtuk nekik, hogy rögtön jövünk, csak meghűl a kaja. Megértőek voltak, nyilván részben annak is köszönhetően, hogy ismerték a házigazdánkat. Megebédeltünk, majd újra kajakba ültünk és leeveztünk a nyolc kilométerre lévő Ómoldovába. Ott is megkaptunk az ejnye-bejnyét, lelkünkre kötötték, hogy ilyent többet ne csináljunk, és többször is elmondták, hogy amúgy ennek az akciónak a díja fejeként 5000 lej, azaz mintegy 350000 Forint lenne.





Az egyszerűség kedvéért a kajakot a vámkikötő udvarán hagytuk, és autóval mentünk vissza Alsópozsgásra. Az este a rokonokkal telt, beszélgettünk, kürtőskalácsot sütöttünk, megjavítottuk az autó csomagtartó-kilincsét. Már jócskán elmúlt éjjel egy óra, amikor leoltottuk a villanyt.